ChillArt

Kis bakfisként az iskolapadban olyan könnyű volt elképzelni, hogy milyen leszek felnőttként. Már általános iskola első osztályban "boltosat" játszottunk, meg mindenféle felnőttes dolgot. Alig hét-nyolc évesen elkönyveltem, hogy nekem egyszer lesz egy férjem, családom, házam, talán háziállat.

Azt hittem -részben azért, mert azt hajtogatta midnenki- elég, ha szorgalmasan tanulok, jó jegyeket szerzek. Általános után jön a gimi, utána főiskola/egyetem, nyelvvizsga, jogsi, kirepülés a családi fészekből. Közben megtalálom életem párját, elkezdjük tervezgetni a közös jövőt, mindkettőnknek jól -vagy legalább eleget - fizető állása van, lakást és autót veszünk, összeházasodunk, évente eljutunk nyaralni legalább egyszer. Aztán, mivel annyira szeretjük egymást, hogy már nem tudjuk mivel eléggé kifejezni, jöhet a baba...

Aztán elkezdtem felnőni. Tanultam, hogy okos legyek, hogy összejöjjön ez a tündérmese, ami valljuk be, mindenkinek jól esne, ha így alakulna.

Tanultam és tanultam, és rá kellett jönnöm, hogy egy puha, rózsaszín felhőbe kapaszkodtam idáig, és mivel gyerek voltam, senki nem mondta, hogy ez nem az izgazság. Meghagyták a hitem, nem törték le a szárnyaim, hátha hamar megtanulok repülni. De a repülés nehézségeiről nem szóltak semmit... mondván gyerek vagyok még, majd megtudom, ha idősebb leszek.

Idősebb lettem. Megtudtam.
Például azt, hogyha valami nem akar összejönni, ahhoz nem elég, hogy te mindent beleadsz, nem elég, hogy csak te akarod.
Azt, hogyha valami nem jön össze, tudni kell elengedni.
Azt, hogyha valami nem jön össze, legyen B terved.
Azt, hogyha nem fektetsz bele valamibe időt, energiát, vagy pénzt, a semmiért cserébe nem kapsz Valamit.

Sok minden nem úgy sikerült az életben, ahogy szerettem volna. Részben azért, mert nem tettem érte eleget, részben pedig azért, mert így kellett alakulnia.

Szakközépiskola után jelentkeztem főiskolára, de magam sem tudtam pontosan, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Nem  volt motiváció. Igazából egyik lehetőség sem tetszett igazán, amit az akkori szakok kínáltak. Nem is nyertem felvételt egyik suliba sem.
Utólag visszagondolva felesleges pénzkidobás lett volna egy olyan szakmát fizetni éveken keresztül, ami vagy nem érdekel, vagy nem fogok elhelyezkedni benne, vagy csak vegetálok vele.

Így egy ideig maradtam otthon, hátha megszületik egy jobb ötlet.
Azt meg nem róhatja fel senki, hogy a sok rossz közül nem választottam. Ha van egy rohadt almám, meg egy rohadt banánom, egyiket sem fogom választani csak azért, mert a gyümölcs egészséges.

Érettségi után két évet jártam szakképzőre, lett egy gazdasági-informatikus szakmám, ami érdekelt, de nem annyira, hogy olyan szintre fejlesszem, amivel el tudok helyezkedni, vagy versenyképes fizetésem legyen, ne adj isten karrierem. Ezután megpróbáltam elhelyezkedni bárhol, ahová elég az eddig megszerzett tudásom. Ügyvédi irodától kezdve gyorsétteremig mindenhol dolgoztam, mert muszáj volt. De egyik sem az volt, amire azt mondtam volna, hogy a puha, rózsaszín felhőt így képzelem.

Kb 9 hónapig otthon ültem, és kezdtem lemondani mindenről. 
Nem gondoltam úgy, hogy elpazaroltam két évet az életemből, mert legalább szakma van a kezemben, de nem voltam boldog vele. Emellett az sem dobott a hangulatomon, hogy a munkanélküliség mellett ugyanúgy fizetnem kellett a havi, 5 jegyű tandíj részleteit, mert időközben beíratkoztam egy levelező grafikus tanfolyamra.

Az a képzés viszont már nagyon is tetszett, éreztem, hogy megindul valami. Itt már nem arról volt szó, hogy tanulni kell, különben megbuksz. Azt tanultam, ami érdekelt. Csak specifikusan azt! És hogy mennyivel felemelőbb érzés azért tanulni, mert szeretnél tanulni, mert érdekel a téma! Ez volt az első nagy felismerés az életemben. Hogy tanulni jó! Ha van hozzá motiváció és érdeklődés.

Ott elmélettől kezdve a gyakorlatig mindent oktattak, és ehhez bizony nagyon jól jött, hogy megtanultam összerakni működőképesre egy darabokra szedett számítógépet, vagy, hogy megtanultam egy nyomtató felépítését. Ekkor kezdtem el ténylegesen örülni az előző szakmámnak.

Láttam valami pislákoló fényt az alagút végén.
Suli mellett sikerült elhelyezkednem szakmában, amiért a mai napig összeteszem a két kezem. Lett egy parányi keresetem, ráadásul, amit a suliban tanultam, tudtam gyakorolni élesben, amit pedig a munkahelyen tapasztaltam, tudtam kamatoztatni az órákon. Sőt az elmaradt csekkeimet is szépen, apránként be tudtam fizetni.

Még a suli befejezése előtt találtam egy szakmabeli álláshirdetést, ami egyértelműen előrelépésnek számított. Jobb géppark, nagyobb cég, jobb fizetés, és hosszú távra kerestek embert. Egészen új dolgokat tanultam meg ott, rengeteg embert megismertem, és belekóstoltam egy nagy cég mindennapjaiba.

A rendszeres kereset lehetővé tette, hogy merjek hosszabb távon és nagyban gondolkodni. Kötöttem életbiztosítást, lett egy megtakaírtási számlám, saját telefon, lakáskassza, el tudtam menni nyaralni a barátokkal. Szépen lassan elkezdtem építeni az otthoni gépparkomat is, mert tudtam, hogy egyszer a saját lábamra akarok állni. Új laptop - természetesen részletre, nyomtató, digitalizáló tábla, átivlágító asztal, és egy egyedi tervezésű nagy munkaasztal.

Mire ezeket mind beszereztem, eltelt két év. S ez alatt lett elég szakmai tapasztalatom, és a munkám mellett otthonról is tudtam dolgozni egy kis plusz pénzért. Kezdtek úgy alakulni a mindennapjaim, hogy 8 (vagy túlóra esetén 10-16) óra munka után hazaértem, és kikapcsolódás helyett ugyanúgy leültem a gép elé, és dolgoztam tovább. A munkahelyemen egyre nagyobb lett a káosz, ami mindennapossá vált. Egyre több lett a nem saját munkakörömbe tartozó feladataim száma, és ha jött egy vevő, aki nem egy standard terméket akart, amit max 15 perc elkészíteni, nem abban láttam a kihívást, hogy hogyan oldjam meg a legszebben, hanem, hogy hová tudom majd bepasszírozni a tengernyi feladat közé. Aztán kezdtem kicsit átértékelni a helyzetemet, mikor olyasmiket hallottam barátoktól, hogy ugyanennyi erőfeszítésért az én fizetésemnek, a minimálbérnek másfél-kétszeresét kapják meg. Ekkor már se anyagi, se belső motiváció nem volt. Úgy éreztem, hogy csak elveszek ebben a mókuskerékben. Nem tudtam mosolyogni nap közben, morcos voltam, hangulatingadozásokkal küzködtem, könnyen nyűgös lettem és volt, hogy hamar kifakadtam semmiségeken. Hiányzott az emberből a lélek, hiányzott az Én.

Ezen a ponton voltam 100%-ig biztos abban, hogy ez nekem már nem kell, nem kielégítő semmilyen szinten.

Mindig is úgy láttam, hogy akkor lehet valaki sikeres - és most mindegy, hogy milyen sikerességet veszünk, azt e, amit a társadalom tart annak, vagy azt, amit az egyén - ha van ideje saját magára. Törődik a vágyaival, kívánságaival, van ideje és lehetősége kísérletezni, tanulni és kutatni.

Ha nincs idő/erő nézelődni, utánaolvasni dolgoknak, lehetőségektől vagyunk megfosztva. Egy olyan ember pedig éhezik a lehetőségekre, aki taposómalomban él. De ahhoz, hogy tisztában legyen a létező opciókkal, időt és energiát kell szakítani arra, hogy keresse őket.

Nálam ez a pont 2016 februárjában jött el. Felmondtam a cégnél, és azt az időt, amíg járt a munkanélküli támogatás, száz százalékban a kutatásnak szenteltem. Illetve a megcsúszott munkák pótlására. Órákat töltöttem hivatalokban, könyvelőknék, ismerősök tanácsait hallgattam, hogy mit hogyan érdemes. Melyik az a vállalkozási és adózási forma, ami legjobban megéri számomra, mik az előnyei és hátrányai. Utánajártam, hogy milyen támogatást kaphatok, minek mi a feltétele, melyik éri meg, melyik nem. Ezernyi oldalon olvastam cikket, hogy hogyan közvetítsük magunkat, hogyan reklámozzunk, ha nincs pénz arra, hogy megkérjek rá egy szakembert. Üzleti tervet írtam, kitaláltam a saját brand-emet, és több fórumon is megtalálható vagyok a neten. Májusban jutottam el oda, hogy hivatalosan is vállalkozó vagyok. 

Talán ez eddig életem legbonyolultabb szakasza, de minden részét élvezem. (Talán azt nem, hogy egyelőre még nem olyan nyereséges a dolog, de már látom a kiutat :) ) És itt fogalmazódott át bennem, hogy felnőni tényleg szívás e? Most már inkább azt mondanám, hogy azon múlik, hogy hogyan állunk a problémához. Én szeretem azt érezni, hogy hatékony vagyok, hogy egy egy problémát nem problémának, hanem leküzdendő akadálynak látok, és így azt mondhatom, hogy megváltozott az álláspontom. Felnőni kihívás, felelősség, öröm, bánat, hullámvölgy az egész. Ha egyetlen szóval kéne leírnom a folyamatot, akkor azt mondanám, hogy felnőni egy nagy rakás ambivalencia. És, ami kárpótol mindenért, az a vállalkozással járó szabadság. Ez számomra megfizethetetlen :)